Megpendítettem az utolsó pár akkordot majd mosolyogva vártam a reakciót. Ő egyből újra kérdésekkel bombázott, de a szemének csillogása és hangjának lendülete azt sugallta nekem, hogy tetszett neki a játékom.
- Nagyon jó szám! Honnan tanultad? És nem fárasztó, hogy ennyit kérdezek?
Én kézséggel válaszoltam neki türelmesen és kedvesen:
- Köszönöm, ez még azon számok egyike amit a tanárom a legelején tanított nekem. Nem, egyáltalán nem fárasztó, bizonyos szempontból még élvezem is, hisz jó elbeszélgetni valakivel, látni, hogy ilyen nagy az érdeklődésed. Arról nem is beszélve, hogy a hangod csengése is kellemes, jó hallgatni
Mosolyodtam el, majd ismét kicsit elmerültem a lány tekintetében. Kicsit zavarban voltam ugyan de élveztem a társaságát.

- Köszönöm, ez még azon számok egyike, amit a tanárom a legelején tanított nekem. Nem, egyáltalán nem fárasztó, bizonyos szempontból még élvezem is, hisz jó elbeszélgetni valakivel, látni, hogy ilyen nagy az érdeklődésed. Arról nem is beszélve, hogy a hangod csengése is kellemes, jó hallgatni.
Elmosolyodott, én pedig teljesen zavarba jöttem a tekintetétől. Lesütöttem a szemem és a kezemet kezdtem el figyelni, mintha valami roppant érdekeset találtam volna rajta. Sohasem voltam még zavarban, eddig mindig mindenre tudtam felelni. Legalábbis ha Rossról és anyámról volt szó. De kettejükön kívül mással még sohasem beszéltem, így nemigen tudtam, hogy hogyan másszak ki mély zavaromból. Nem igazán gondoltam magamról, hogy olyan szép hangom lett volna, bár a színiiskolában említették néha, amikor éneklésre és hangképzésre került a sor. De nem ugyanaz, ha egy tanár mondja, vagy egy fiú a parkban.
- Hát… zeneimádó vagyok, tehát természetes, hogy érdeklődöm azok iránt, akik tudnak hangszeren játszani. Szerencsés vagy… én csak színészetre vagyok képes… persze a való életben nem… vagyis most már nem… - javítottam ki magam. – Régebben még a való életben is játszottam egy lányt, akit nem ismerek, de most már vége… most már végre megtudhatom, ki is vagyok valójában… - mondtam szinte magamnak, majd a srácra pillantottam. – Öh, bocsi, elkalandoztam… - mentegettem magam zavartan.

Kicsit furán kezdett viselkedni, lehajtotta a tekintetét és nem szólalt meg egy kis ideig. De aztán igaz csöppet félénken, de folytatta:
- Hát… zeneimádó vagyok, tehát természetes, hogy érdeklődöm azok iránt, akik tudnak hangszeren játszani. Szerencsés vagy… én csak színészetre vagyok képes… persze a való életben nem… vagyis most már nem…Régebben még a való életben is játszottam egy lányt, akit nem ismerek, de most már vége… most már végre megtudhatom, ki is vagyok valójában…Öh, bocsi, elkalandoztam…
Elmosolyodtam majd legyintettem.
- Ugyan már semmi baj, habár nem igazán értettem amit mondtál. Színészetre? Esetleg színész voltál? Ilyen hangal és ilyen szép arcocskával nem is csodálnám. Biztos jól ment ^^

A srác csak legyintett.
- Ugyan már, semmi baj, habár nem igazán értettem, amit mondtál. Színészetre? Esetleg színész voltál? Ilyen hanggal és ilyen szép arcocskával nem is csodálnám. Biztos jól ment.
Kicsit elpirultam, de a történetet olyan megszokott volt, hogy bökkenő nélkül mondtam:
- Igen, az voltam. Kisebb reklámokban, filmekben szerepeltem, csakhogy… - jobb karommal gyömöszölni kezdtem a karomat zavaromban - egy idő után az életben is csak játszottam. Nem voltam, nem lehettem önmagam. Zenésznek élvezet, hisz az életben is azt kell csinálnod, amit a legjobban szeretsz, és ha kicsit átcsapnak rajtad a hullámok, az sem baj, hiszen ezért élsz… De a színészetben ez baj. Ha itt átcsapnak feletted a hullámok, már csak annyit érzel, hogy átváltoztál valakivé, akit nem ismersz, és egész nap álarcot hordasz... egy idő után fullasztó érzés... - mosolyodtam el kissé szomorkásan, ezzel némileg tompítva szavaim talán keserű élét. - Mindenesetre... most szabadságot vettem ki. Meg akarom ismerni a lányt, akit Lizzie-nek hívnak. És persze... ismét rá akarok jönni, hogy miért szerettem bele a színészetbe. Mert valamikor szerettem... anya is színésznő volt, egyrészt miatta is... meg aztán... szerettem másokat játszani a színpadon. Egyszer még fiúnak is beöltöztettek - vigyorogtam - mert olyan lapos voltam, mint egy deszka. Olyan sikerem volt, hogy fellépés után két lány randizni hívott - nevettem, ahogy eszembe jutott az eset.

Kicsit megint mintha zavarba jött volna, de lendületesen válaszolt:
- Igen, az voltam. Kisebb reklámokban, filmekben szerepeltem, csakhogy… egy idő után az életben is csak játszottam. Nem voltam, nem lehettem önmagam. Zenésznek élvezet, hisz az életben is azt kell csinálnod, amit a legjobban szeretsz, és ha kicsit átcsapnak rajtad a hullámok, az sem baj, hiszen ezért élsz… De a színészetben ez baj. Ha itt átcsapnak feletted a hullámok, már csak annyit érzel, hogy átváltoztál valakivé, akit nem ismersz, és egész nap álarcot hordasz... egy idő után fullasztó érzés... Mindenesetre... most szabadságot vettem ki. Meg akarom ismerni a lányt, akit Lizzie-nek hívnak. És persze... ismét rá akarok jönni, hogy miért szerettem bele a színészetbe. Mert valamikor szerettem... anya is színésznő volt, egyrészt miatta is... meg aztán... szerettem másokat játszani a színpadon. Egyszer még fiúnak is beöltöztettek mert olyan lapos voltam, mint egy deszka. Olyan sikerem volt, hogy fellépés után két lány randizni hívott. - felnevetett és mivel én is elég mókásnak találtam vele együtt kacagtam.
- Értem. De azért látom mostmár eléggé felismerhetővé válltál. - mutattam rá a jelenlegi helyzetre - viszont ne essünk túlzásba. Nem vagyok még zenész és lássuk be elég messze állok még tőle. Sajnos rengeteget kell dolgoznom, így elég nehézkesen megy, egy ideje semmit sem haladtam az álmom felé. De sosem adom fel, hisz az élet szép és amíg hiszünk magunkban, az álmainkban semmi sám állhat az utunkba! - szélesen elmosolyodtam, lelkem szinte lángolt az elszántságtól .

Velem nevetett, majd barátságosan vigyorgott rám.
- Értem. De azért látom, most már eléggé felismerhetővé váltál – mutatott rá. – Viszont ne essünk túlzásokba. Nem vagyok még zenész, és lássuk be, elég messze állok még tőle. Sajnos rengeteget kell dolgoznom, így elég nehézkesen megy, egy ideje semmit sem haladtam előre az álmom felé. De sosem adom fel, hisz az élet szép, és amíg hiszünk magunkban, az álmainkban, semmi sem állhat utunkba! – szélesen vigyorgott, szemében lelkes fény gyúlt.
Elmosolyodtam, hisz valamikor én is átéltem ezt. Mikor először álltam a színpadon, a rivaldafényben… sötét éjszaka volt, és anyámmal felsurrantunk az üres színpadra. Meg akarta mutatni nekem, milyen a rivaldafényben állni.
Remegő térdekkel álltam a világot jelentő deszkákon, pedig a nézőtéren senki sem ült. Anyám felment az emeletre, ahol a fényeket kezelték, és bekapcsolta az egyik lámpát. Minden sötét volt körülöttem, kivéve a hatalmas fénykört, amiben álltam. Az erős fény miatt nem láttam a nézőteret, így nyugodtan elképzelhettem, hogy seregnyien néznek. Odaképzeltem a várakozó kifejezést az arcokra, a zavart köhintést, ami emlékeztetne, hogy kezdeni kéne már. Egy percre elhittem, hogy híres színésznő vagyok, és szavalni kezdtem anyám szerepét. Tehettem, hiszen előttem tanulta, miközben fel – alá járkált a szobában, így gyerekjáték volt megjegyezni.
Egy ideig remegett a hangom, ahogy mondtam a szöveget, de egy idő után elfelejtettem elképzelt közönségemet, elfelejtettem, hogy hol vagyok, hogy ezt nem szabadna… elhittem, hogy gazdag hölgy vagyok, aki magányos képzeletvilágába menekül a fájdalom elől – ezt a szerepet játszotta akkoriban édesanyám. Pár percre messzire repültem a tizenkét éves lánytól, aki akkor voltam.
Egy taps szakította félbe az előadásomat. A nézőtéren hátul egy férfi állt, arcán fekete szakáll burjánzott, szeme körül már szarkalábak gyülekeztek. Soha nem felejtettem el azt a pillantást, amivel rám nézett akkor. Mosolygott, majd továbbra is tapsolva egyre közelebb sétált a színpadhoz. Mikor a pódium elé ért, hunyorogva nézett rám.
- Kisasszony, tudja, hogy mire szolgál az igazi fény a színészetben?
Zavartan mosolyogva, kipirulva megráztam a fejem. Egy szót sem tudtam kinyögni.
- A segítségével az ember akárki lehet. Minden ember képes használni, de nem mindenki képes átadni. Ön viszont azon ritka emberek közé tartozik, akik képesek erre. Gratulálok… remek színésznő lesz magából!
- Minden ember képes használni… - rebegtem elmélázva akkor és most is. Aztán ránéztem az értetlenül pislogó Kazumára.
- Öh semmi bocsi… csak eszembe jutott, mit mondott a legelső közönségem a lelkesedésről. Az élet naivitás… hidd el, hogy képes vagy rá, és képes leszel rá. Most pedig – felálltam és kinyújtóztattam a tagjaimat. A vállam kis roppanással adott hangot nemtetszésének – ideje sétálni egyet. Mit szólsz?
Kazuma készségesen felpattant. Segítettem összehajtogatni a takarót és elpakolni egy kicsit, majd nyakunkba vettük a várost.
- Öhm... van ötleted, hogy hova menjünk? - kérdeztem kicsit zavarban, hiszen az egész helyzetnek kezdett randevújellege lenni.
Határozottan volt ötlete. Pár sarokkal később ugyanis lesétáltunk egy metróalagútba majd Kazuma vezetésével felszálltunk az egyik bezúgó szerelvényre.

Szavaimra elmosolyodott és elmerengett. Fél percen át bámult maga elé csöndben, én már kezdtem furcsálni, lehet, hogy valami baja van? Vagy rosszat mondtam? Majd hirtelen motyogva megszólalt:
- Minden ember képes használni… - majd visszazökkent a valóságba - Öh semmi bocsi… csak eszembe jutott, mit mondott a legelső közönségem a lelkesedésről. Az élet naivitás… hidd el, hogy képes vagy rá, és képes leszel rá. Most pedig - felállt és nyújtózkodott -ideje sétálni egyet. Mit szólsz?
- Rendben, benne vagyok! - mondtam és én is kezdtem felállni, összepakolni. Lizzie is segített gyorsan összeszedtem a cókmókomat.
- Öhm... van ötleted, hogy hova menjünk? - kérdezte kicsit zavartan amit bevallom nem igazán értettem. Hirtelen eszembe jutott egy jó hely.
- Van nem is olyan messze egy jó kis klubbszerű ivóféle valami. Ismert vagyok ott oda nyugodtan elülhetnénk is akár ihatnánk is valamit. - el is indultunk, engem pedig elfogott egy fura érzés, még sosem hívtam meg így lányt inni vagy egyáltalán bármit is csinálni. sosem volt időm barátkozni Rajta kívül egész eddigi életemben. Remélem úgy mint eddig is jól kijövünk Lizzievel egymással, hisz sosem árt egy kis szellemi felfrissülés a nagy munkában néha. Elindultunk és két sarok után metróra szálltunk. Azzal három megálló gyorsan elszaladt, így a negyediken leszállva már csak egy utcányit kellett sétálnunk és elértük a helyet. Egy sikátorba fordultam, ami kívülről elég baljós volt. Egy lépcsőn kellett nyolc fokot lefele mennünk, ott is volt jól eldugva egy kiálló felrészlet mögött egy ajtó. Egyszerű, régi, kopottas faajtó hullámos üveggel, így belátni nem lehetett, de a felirat rajta hirdette a hely nevét. Devil May Cry.
Folytatás itt