- Én csak... csak ink...ink...Én inkább csak karaokézni szoktam. – nyögte ki, sűrű pislogás közepette.
Lehet, hogy a parkolóban eltöltött hónapok képeztek ki talán túlságosan is, de lehet az is, hogy a lány hazudott rosszul, hiszen azonnal feltűnt, hogy valami nincs rendjén a mondandójában.
- Nem vagyok túl jó énekes, ha sokan hallgatnak, mert akkor nagyon izgulok. Azért mondtam, hogy felejtsd el, mert arra gondoltam, hogy te biztos cikinek gondolod az ilyesmit és nem akartalak ilyesmikkel fárasztani téged, főleg, hogy azt a nehéz vackot tolod, bár lehet, hogy az csak nekem lenne nehéz. És amúgy egyáltalán nem akartam lelépni.
Úgy lökte magából a sódert, mintha másra sem volna jó. Ennek hála felidőződött bennem az a korszak, mikor a mottónk maga a hazugság volt. Azok aztán kemény idők voltak. Minden nap egy penge élén táncoltunk, és csupán az oltári nagy mázlinknak köszönhetően éltük meg a holnapot. Jimmy és én úgy vonzottuk a bajt, mint a két ellentétes pólusú mágnes egymást. Volt, hogy az életem csupán egy erőtlen nyögésen múlt, mert ha azt nem hallom meg, akkor lyukas koponyával értem volna végbe. Persze voltak őrült jó pillanatok is, amik hiányoznak, de… de talán mégis jobb nélkülük. Vagy mégsem?
- Hát a „Kell valami b*zdmeg?” kérdésed után nehezen hiszem el, hogy izgulós fajta vagy, de ha te mondod… - ekkor megtorpantam, mert valami olyant láttam, ami nagyon bántotta a szemem. Egy kuka volt az, ami körül több volt a szertehajigált szemét, mint benne.
Letámasztottam a csotrogányt.
- Ha megbocsájtasz… - nem fejeztem be a mondatot, mert mentem összekapni a szemetet és belehajigálni a kukába, ahová való volt. Másnak lehet, hogy nevetséges volt, és semmirekellő, de tudtam, hogy ezzel is teszek valamit a sz*ralakokkal telített bolygónkért. Mert én tudtam, hogy Földből csak egy van, és ha elszúrjuk, akkor nem dobhatunk újra.

- Hát a " Kell valami b@zdmeg?" kérdésed után nehezen hiszem el, hogy izgulós fajta vagy, de ha te mondod... - Egyértelmű volt, hogy nem hitte el amit mondtam, még én se hittem volna el, ha valaki ezzel a dumával jön elő, miután olyan édesen kifejezte magát előttem.
Ahogy mentünk egyszer csak feltűnt előttünk egy kuka, aminek környékén volt a szemét, de persze benne szinte alig volt valami.
Mondhatom szép... ott a kuka, de mellé dobják a szemetet és még a fáradságot sem veszik, hogy felszedjék... Lehet valaki ilyen tapló? - Mérgelődtem magamban és már éppen indultam volna, hogy felszedjem a szemetet, amikor az előttem álló egyszer csak megszólalt, miután letámasztotta a motor roncsot.
- Ha megbocsájtasz... - Mondta, s odament a szemeteshez, hogy a körülötte heverő dolgokat felszedje.
Mintha ő lenne az utcaseprő vagy a szemetes... Más helyett dolgozik... - Néztem ahogy szedi a szemetet és úgy döntöttem, hogy ha már nekem se tetszik akkor besegítek neki. Megkerültem a kétkerekes roncsot és felszedtem pár fém sörös dobozt.
- Ha nem baj, segítek... - Mosolyogtam a fiúra és beledobtam a szemetet a kukába, majd megint lehajoltam, hogy felvegyek egy fém sörös dobozt. - Igazán lehetne több szelektív hulladékgyűjtő a városban... - Morogtam, miközben egy felvettem a sörös doboz után egy kupac összegyűrt papírt is és miután megvártam, hogy a fiú is berakja a szemetet, amit összegyűjtött a kukába én is beletettem mindent amit találtam.
- Ne haragudj, de valahogy nem néztem volna ki belőled, hogy felszeded mások után a szemetet... - Mondtam neki, miután végeztünk.

Sörös doboz, cigarettacsikk, műanyag flakon, taknyos zsebkendő és még hasonlóakból állt a repertoár, amit a kukába száműztünk a még számomra mindig idegen lánnyal. Először meglepődtem, hogy ő is hajlandó besegíteni, de nem bántam a dolgot egy pillanatig sem. Ez végül is róla egy jó dolgot árult el, vagy ő is hasonlóan áll az efféle kérdéshez, mint én, vagy pedig csupán alkalmilag szolidaritást vállalt. Akármelyik is volt, de nálam egy jó pontot ért.
- Igazán lehetne több szelektív hulladékgyűjtő a városban...
- Nah, igen… Ha már ennyire „tepernek” a globalizmus ellen, akkor igazán úgy is tehetnének a nagy mellkas veregetés közepette. – reagáltam, miközben beledobtam az utolsó adag, általam összeszedett szemetet a kukába.
- Ne haragudj, de valahogy nem néztem volna ki belőled, hogy felszeded mások után a szemetet...
Először elmosolyodtam az elhangzó mondaton, majd válaszoltam.
- Valakinek ezt is meg kell csinálnia. És az ilyenekből sajna eléggé kevés van, pedig van az a közhely, hogy csak egy bolygónk van, és csupán egyetlen esélyünk. Ez tényleg közhely, de mégis így van, ha eljátsszuk ezt az esélyt, akkor aztán szívhatjuk a fogunkat és kapkodhatunk a levegőben, de az már régen késő lesz. – Időközben tovább folytattuk a sétánkat. – Igaz ez nem sokat ért, de mégis sokkalta több annál, minthogy a fejem elfordítva továbbsétáltam volna. És köszi, a segítséget! – ezt követően egy rövid csend furakodott közénk. – Egyébként Billie vagyok. – Úgy gondoltam ennyi idő után már nem ártana név szerint is ismerni egymást.

- Valakinek ezt is meg kell csinálnia. - Kezdte. -És az ilyesmiből sajna eléggé kevés van, pedig van az a közhely, hogy csak egy bolygónk van, és csupán egyetlen egy esélyünk. Ez tényleg közhely, de mégis így van, ha eljátsszuk az esélyt, akkor aztán szívhatjuk a fogunkat és kapkodhatunk a levegőbe, de az már régen késő lesz.- Mondta, s közben továbbindultunk. Ahogy körbenéztem csak akkor tudatosult bennem, hogy mennyien is vannak az utcákon, a késői idő ellenér.
Hogy lehet, hogy akkor senkinek sem tűnt fel a szemét? - Kérdeztem magamban, de nagyon jól tudtam rá a választ. Csak amolyan költői kérdésnek szántam ezt magamnak.
- Igaz, ez nem sokat ért, de mégis sokkal több annál, minthogy a a fejem elfordítva tovább sétáltam volna.
Hát igen, pont ezért nem vette senki sem észre... mert elfordította a fejét. - Pont azt mondta ki amit sejtettem a többi emberről.
- És köszi a segítséget! - Ezután beállt egy rövidke kis csönd kettőnk kötött, ami egyáltalán nem volt kínos. - Egyébként Billie vagyok. - Mutatkozott be hirtelen, amin először meglepődtem és azt sem tudtam, hogy mit is kéne erre mondanom, de végül a legegyszerűbb megoldást választottam:
- Alice, bár nem mintha számítana, hogy mi a nevem. - Ezt már csak azért is gondoltam így, mert minél több dolgot tudnak meg rólam az emberek, annál közelebb kerülnek a másik életemhez, amit én igyekeztem minél jobban titkolni és különválasztani az igazitól. -Örülök, hogy megismerhetlek. - Az utolsó mondatomon jót nevettem magamban, hisz az elején egyáltalán nem érdekelt, hogy ki ő és mit csinált, szinte már utálatnak is nevezhetném azt az érzést, ami bennem volt, s most az az érzés mintha soha nem is lett volna.
- Az igazat megvallva az ember olyan lény, ami csak akkor jön rá, hogy milyen fontos is volt az, amit félvállról vett és nem törődött vele, amikor már elveszíti. A szemetelők is valószínűleg megbánnák a tetteiket és mindent jóvá akarnának tenni, csakhogy addigra már késő lesz. Itt nincs olyan lehetőség, hogy a saját hibánkból tanuljunk.
- Ha jól sejtem, akkor te nem vagy Japán igaz? HA tippelnem kéne azt mondanám, hogy amerikai származású vagy.

- Alice, bár nem mintha számítana, hogy mi a nevem. Örülök, hogy megismerhetlek.
Az utolsó mondatot a magam szemszögéből is elgondoltam és egy jót nevettem rajta gondolatban. Minden nap emberek tucatjaival találkozok és eddig még egy ujjamat sem kellett igénybe venni, aki kicsit is elgondolkodtatott volna.
- Az igazat megvallva az ember olyan lény, ami csak akkor jön rá, hogy milyen fontos is volt az, amit félvállról vett és nem törődött vele, amikor már elveszíti. A szemetelők is valószínűleg megbánnák a tetteiket és mindent jóvá akarnának tenni, csakhogy addigra már késő lesz. Itt nincs olyan lehetőség, hogy a saját hibánkból tanuljunk. – Szajkózta el azt, amit az imént én is nagyvonalakban ecseteltem.
- Ha jól sejtem, akkor te nem vagy Japán igaz? Ha tippelnem kéne, azt mondanám, hogy amerikai származású vagy.
- De még mennyire, hogy nem vagyok japán! Csupán öt-hat hete költöztem ide. Jingletownban már nem volt maradásom, és barátom pont a legjobbkor keresett fel azzal az ötletével, hogy rámoljak át ide. Persze a helyi közeg nem igazán a szívem csücske, de jobb, mintha anyám károgását hallanám minden nap.

- De még mennyire, hogy nem vagyok Japán! Csupán öt- hat hete költöztem ide. Jingletownban már nem volt maradásom, és a barátom pont a legjobbkor keresett fel azzal az ötlettel, hogy rámoljak át ide. Persze a helyi közeg nem igazán a szívem csücske, de jobb, mintha anyám károgását hallanám minden nap. - Mondta. Ebből több dolog is lejött nekem, mint például, hogy nincs jó kapcsolatban az anyjával és, hogy nem csípi a Japánokat.
A mondatának utolsó felén elgondolkodtam egy kicsit. Mivel az én anyám már nagyon régen, még mielőtt megismerhettem volna, meghalt, ezért nehezen tudtam elképzelni, hogy milyen is
lehet, az, ha valaki az édesanyjával beszélget. Azt meg végkép nem tudtam elképzelni, hogy hogyan tudja valaki annyira utálni azt a személyt, aki életet adott neki, hogy inkább egy olyan országba költözik, amit nem is szeret, a lakóival együtt.
Szóval ennyire nem lehetett kijönni az anyáddal? Fura, mert én azt hittem, hogy mindeni jóban van az anyjával, de ezek szerint tévedtem. És amúgy mit nem szeretsz a Japánokban?Biztosan kérdezték már tőled és már unod, hogy folyton el kell ismételned mindenkinek, aki megkérdezi, de azért engem is érdekelne, hogy miért. - Jelen pillanatban úgy tűnt, hogy ez srác senkit és semmit nem szeret igazán, csak azokat a dolgokat, amiknek köze van a punk stílushoz. Valamennyire megértettem, hisz én is szeretem azt a stílust, de annyi más dolog van még a földön, amit ki lehet élvezni, de ő még sem teszi, s valószínűleg azért, mert nem akarja.
Váljék egészségére.

- Szóval ennyire nem lehetett kijönni az anyáddal? Fura, mert én azt hittem, hogy mindeni jóban van az anyjával, de ezek szerint tévedtem. És amúgy mit nem szeretsz a Japánokban? Biztosan kérdezték már tőled és már unod, hogy folyton el kell ismételned mindenkinek, aki megkérdezi, de azért engem is érdekelne, hogy miért.
- Hát igen, ebből is látszik, hogy az ember alapvetően a kíváncsisága miatt tart ott, ahol van. A válaszom pedig rettenetesen egyszerű arra, hogy miért nem szeretem őket. Nekem ők valamiért túlzottan műanyagok. A kultúra, a megjelenés, a viselkedés és a többi. A gyomrom nem képes befogadni ezt, én pedig nem vágok hozzá jó pofát… Anyám pedig… Nos vele aztán érdekes volt a kapcsolatunk. Véleményem szerint már élvezte, hogy kénye, s kénye szerint parancsolgatott, és szüntelenül kritizált, és én mondom azok a kritikák nem építőjellegűek voltak. Tipikusan az a nő, akinek a feketével van baja, de a fehérbe is beleköt. Visszagondolva még máig sem értem, hogy miért alakultak így a dolgok, hiszen nem mindig voltak ilyenek. Ám miután… - Hangom elcsuklott, hiszen az az ember jutott eszembe, aki… aki úgy szeretett, ahogyan azt szerettem volna. Soha egy rossz szava sem volt. Akkor sem volt képes haragudni egy cseppet sem, mikor megérdemeltem volna. Édesapám. Ő volt az az ember, akit mindennél és mindenkinél jobban szerettem, de mára csupán az emléke és Blue maradt tőle.
- Áhh! Mindegy is! Nem leszek attól jobban, ha panaszkodom. Ám, ha nem nagyon tolakodom, akkor jól látom, hogy te sem a legjobban jössz ki az ősökkel?
~Végre! Már nem vagyunk messze!

- Hát igen, ebből is látszik, hogy az ember alapvetően a kíváncsisága miatt tart ott, ahol van. A
válaszom pedig rettenetesen egyszerű arra, hogy miért nem szeretem őket. Nekem ők valamiérttúlzottan műanyagok. A kultúra, a megjelenés, a viselkedés és a többi. A gyomrom nem képes befogadni ezt, én pedig nem vágok hozzá jó pofát... Anyám pedig... Nos vele aztán érdekes volt a kapcsolatunk. Véleményem szerint már élvezte, hogy kénye, s kénye szerint parancsolgatott, és szüntelenül kritizált, és én mondom azok a kritikák nem építőjellegűek voltak. Tipikusan a a nő, akinek a feketével van baja, de a fehérbe is beleköt. Visszagondolva még máig sem értem, hogy miért alakultak így a dolgok, hiszen nem mindig voltak ilyenek. Ám miután... - Elhallgatott. Volt egy olyan érzésem, hogy komoly dolog lehetett és nem könnyű róla beszélnie. Emiatt némi tiszteletet éreztem iránta, hogy mégis önakaratából képes beszélni róla.
- Áhh! Mindegy is! Nem leszek attól jobban, ha panaszkodom. Ám, ha nem nagyon tolakodom, akkor jól látom, hogy te sem a legjobban jössz ki az ősökkel?
Az kérdése nem lepett meg valami nagyon. Hisz mi mást is gondolhatott volna egy idegen, amikor tulajdonképpen a saját házamból szöktem meg. Elgondolkodtam azon, hogy mit is kéne erre válaszolnom, s végül az igazság mellet döntöttem.
Végül is ő is őszinte volt...
- Az igazat megvallva remekül kijövök az apámmal. Kedves és komolyan igyekszik, hogy nekem a legjobb legyen... túlzottan is. Egyszerűbb lenne kijönni vele, ha nem havonta jönne haza néhány napra, hanem többet lenne velem. Őszintén szólva, meglennék anélkül a bazi ház nélkül is, ha többet beszélgethetnénk. Gondolom azért hitted, hogy nem jövünk ki jól, mert gyakorlatilag megszöktem otthonról. De valójában az apám otthon se volt, csak nem hagy sosem otthon egyedül, így mindig a személyzet vigyáz rám és hát a szakács... nem a véres hurka a kedvenc vacsorám...- Miután ezt mondtam, undorodva kinyújtottam a nyelvem. - De nem akarok csalódást okozni az apámnak azzal, hogy úgy viselkedem ahogy, mert ő abban a hitben van, hogy én még mindig az a jó kislány vagyok pedig... - A mondatot nem fejeztem be végül. - Ami meg az én anyámat illeti, ha szépen akarok fogalmazni, már hároméves korom óta a fellegekben jár. - Könnyen kitudtam mondani, bár régen sokkal nehezebb volt. Ebben nyilván az is segített, hogy már semmire sem emlékszem abból, hogy milyen is volt, hisz olyan fiatal voltam, amikor meghalt. Apa az összes képet eltüntette anyáról a halála után, legalábbis Silvi néni ezt mondta.
- Am... ha nem veszed zokon, hogy megkérdezem, de hány éves vagy?